2017. november 22, szerda - Cecília napja
Keresés a honlapon:   OK
Skip Navigation LinksTúrabeszámoló
Erdély - 2015. március
Publikálva: 2015. április 5.
Tatai László
(Az alábbi képekre kattintva azok eredeti méretben is megtekinthetők.)
A Gyöngyvirágosok kalandozásai Erdélyben (Pupp János fotóival)

Fotóalbumok ITT!

2015. március 22-én egy vasárnapi nap kora reggelén, sok-sok csomaggal körbebástyázva, toporogva vártuk a parkolóban, hogy Tibi sofőrünk busza végre feltűnjön. Mindeközben a felkészültebbek már időjárás jelentést is kiadtak az elkövetkező hétre, amit tamáskodva ugyan, de mégis bizakodva hallgattunk. A bepakolás profik révén, no meg sofőrjeink hathatós segítségének köszönhetően ripsz-ropsz megtörtént, úgyhogy a kitűzött 6 órás időpontban sikerült elindulnunk a nagy útra. Gyorsan haladtunk itt-ott belefeledkezve az elsuhanó hazai tájakba, miközben kedves túravezetőnk Sajtos Klárika érdekesebbnél érdekesebb történelmi, földrajzi ismeretekkel gazdagított bennünket, az egykoron a magyar honhoz tartozó falvakról, városokról, csodás vidékekről egyaránt. Ismerve lassan gyengülő memóriánkat még egy összefoglaló füzetecskét is kaptunk, Klári és Lőrentei Margit szerkesztésében. Természetesen nem túl nagy számú férfi tagjaink is kivették részüket a hagyományőrzés szép feladatából, amint kézről-kézre adták a nemes „cujka” ( szilva ) pálinkát rejtő kis butykosokat meg-meghúzva azt. Egy kis nevetgélést követően amit az „átkosban” elkövetett apró vám bűntetteink felemlegetése okozott a határon, haladtunk tovább immár nem otthoni, de mégis hazai földön az első állomásunkra Nagykárolyra. Itt csatlakozott hozzánk a Szolnokról elszármazott ma már Csíkszeredán élő csendes szavú idegenvezetőnk Farkas Endre. A mintegy tíz éve itt élő Csángóföldön oktató, fiatal tanárember nagy örömünkre nem csak a helyi történelmi, építészeti ismeretekből, de a legendákból és helyi anekdotákból is gyakran ízelítőt nyújtott. A városka szépsége megragadó volt, de igaz csodálatot azért a szépen karbantartott, tekintélyt parancsoló Károlyi kastély váltott ki belőlünk. Nem kis meglepetésünkre a múzeum idegenvezetője, románsága ellenére nagyon kedvesen fogadott bennünket, és tökéletes magyarsággal, nagy lelkesedéssel kalauzolt el bennünket a hihetetlenül gazdag, ma múzeumként látogatható kastélyban. A verőfényes időben még egy kis sétát is tettünk a nagy múltú 800 éves városban. Buszunk csendes zúgása néha elszenderített bennünket, de Endre vagy Klárika hangja újra visszazökkentett bennünket a valóságba. Egy rövidke pihenő még lehetővé tette azért a Kölcsey városaként is emlegetett Szatmárnémetiben,, hogy megcsodáljuk a püspöki székesegyházat és a helyiek által találkahelyként kedvelt Láncos templomot. Majd egy kis ismertetőt hallhattunk Nagybányáról, aztán sötétedésre meg is érkeztünk aznapi szálláshelyünkre Koltóra. A helyi magyarság képviselői szeretettel fogadtak bennünket, és a késői érkezésünk ellenére kedvesen kalauzoltak el bennünket, a már esti árnyakba burkolózó Petőfit és Szendrey Júliát meghatóan ábrázoló szoborhoz, az egykori somfa és a mai is látható kőasztalhoz, ahol egykoron a költő is írta szebbnél-szebb verseit. A jobb sorsra érdemes Teleki kastélyban még megtekinthettük a Petőfi múzeumot, aztán ki-ki ( némi izgalmak között ) megismerhette szállásadóját, majd a finom és kiadós vacsora és egy meghitt beszélgetés után hajtottuk álomra fejünket a hosszú nap után. Másnap kipihenten vidám csevegéssel ( felemlegetve a bőséges reggelinket ) indultunk útnak a Máramarosi havasok felé. Elsőként a megkapó szépségű Máramarossziget belvárosában tettünk egy kora reggeli sétát, ahol nem csak a szebbnél szebb műemléki, hanem néhány utcával arrébb a szocializmus megalomán épületeire is rácsodálkozhattunk. Az erős városi kontraszt után igazán üdítőleg hatott a vidék hagyományos építészetét bemutató, szépen karbantartott skanzen, ahol testközelből is láthattuk a csöppnyi fagerendás, fa zsindelyes házacskákat, fatornyos templomot, az emberi kéz által vesszőből font, egyszerűségében is gyönyörű kerítéseket. Egy kis madárlátta ebéd elköltését követően folytattuk utunkat a kis fatornyos falucskákon át, gyakran megrökönyödve nézve a buta hatalom szülte, erőszakos románosítás jelképeit, a csöppnyi falvakra szinte rátelepedő, tömegében is visszataszító, gomba mód szaporodó ortodox templomok hadát. Szinte észre sem vettük és már Szaploncán a méltán világhíres vidám temető kapujánál találtuk magunkat, ahol a mogorva temetőőrt magunk mögött tudva is készítettünk néhány fotót, a különleges, kékre festett, az elhunyt életének jellemző pillanatát megörökítő egyedi, vidám szövegekkel teleírt fejfákról. A felújítás alatt álló nagy templomra visszatekintve szálltunk újra buszra, ahol Tibi és Laci sofőrünk jó szokásukhoz híven ásványvízzel, kávéval, no és jó hideg söröcskével várt bennünket. A nap még tartogatott egy kis meglepetést, hiszen Hosszúmezőn a helyi református lelkész nem csak egy kis helyi ismereti előadással, de egy rögtönzött misével is kedveskedett nekünk. Máramarosi havasok aranysárga színben pompázó hólepellel bevont ormainak látványának élményével érkeztünk szálláshelyünkre, a hegyek közt lapuló kis gyöngyszemre Borsafüredre. Némi kaland után ( ami az itt-ott poros kavicsos. kivilágítatlan utat, és a sötétben portyázó kutya falkát jelentette ) azért mindenkinek jutott ( kinek hideg, kinek forróvizes ) szállás, és este már vidáman együtt nevetgélve kóstolgattuk a magyar gyomornak is tetsző helyi specialitásokat, a káposzta levélbe burkolt „tőtikét” és az ízes juhtúróval töltött fánkot. Másnap szikrázó napsütésben indultunk a hét leghosszabb útjára Moldvába. Félelmünket feledve, a csodás látványtól szinte megkövülten ültünk, ahogy a Máramarosi havasokat a Radnai havasokat elválasztó hágó szerpentines útjain haladtunk át. Még Volonetbe érve is rosszcsont gyermekek módjára egymást dobáltuk hógolyóval, mígnem a kolostor tekintélyt parancsoló falai és egy-két feddő tekintet álljt nem parancsolt nekünk. Az ortodox kolostor egyedülálló építészeti kialakításával, hihetetlenül gazdagon, freskókkal díszített falaival méltán vált az Unesco Világörökség részévé. Szerencsénkre még egy beszédes és angolul is beszélő a kolostorban élő nővértől rendkívül élmény dús beszámolót is hallhattunk az épület történetéről és az itt élők hétköznapjairól. Ahogy a buszunk andalító zúgással „falta” a kilométereket feltűntek a következő célunk a már sokak által ismert, és látogatott Békás szoros hegyvonulatai. Még éppen tartott Endre történelmi ismertetője, amikor megpillantottuk a szoros bejáratát, majd egyre beljebb haladva nyakunkat nyújtogatva próbáltuk szemünkkel követni a függőlegesen leszakadó sziklafalak napsütötte ormait. Önkéntelenül szakadt ki szánkból a szó: „Mily porszem is az ember…!” A szoroson áthaladva orgonasípként meredő óriás jégcsapok közt értünk a híres, hírhedt Gyilkos tóhoz, amely ezen a tavaszi napon még téli, fagyos arcát mutatta, elrejtve előlünk itt-ott zöldbe, szürkébe forduló mély kék színét. Bizony ismét estbe fordult a nap mire Moldvai magyar Csángóság központjának számító, magyar anyanyelvűek lakta településére Pusztinába érkeztünk. A kedves és őszinte szeretet amivel kis csoportunkat a Magyar házban fogadták, még a legfáradtabb arcokra is mosolyt csalt. A kis köszöntő és a jófajta áfonya pálinka elfogyasztása után már a nyelvek is megoldódtak, és mindenki farkas étvággyal látott neki a háziak által nevelt isteni sült csirkének. A vacsorát követően Nyisztor Ilona ( aki mondhatni a helyi kulturális élet motorja ) segített abban, hogy ki-ki meglelje a maga szállásadóját, hogy aztán kézi taligán, lovas kocsin, eljuttassuk cókmókunkat a takaros kis házakhoz.. Szívből jövő késő éjszakáig beszélgetés kerekedett a találkozóból, ahol néhány lányunkat-asszonyunkat az a hihetetlen bizalmat tükröző megtiszteltetés is ért, hogy a háziak nemzedékeken át féltve őrzött csodálatosan díszített népviseletét is magukra ölthették. Mintha mesevilágba csöppentünk volna, és visszafelé forogna az idő kereke, ahol lépten-nyomon a számunkra már letűnt, de itt élő, apró csodákra bukkanunk. Másnap a reggeli harangszó a falubeliekkel együtt minket is a Szent István templomba szólított. Az igazi meglepetés azonban a misét követően ért bennünket, amikor nem csak Nyisztor Ilona rögtönzött helytörténeti előadását, hanem vallási és népi elemekkel átszőtt énekeiben kristálytiszta hangját is megcsodálhattuk! Az öröm napja volt ez, hiszen még fel sem ocsúdhattunk és már újabb meglepetés várt a Magyar házban, ahol már izgatottan várt bennünket a szebbnél szebb népviseletbe öltözött lány, fiúcska és asszonynép a hol mesélős, hol tréfálkozós az ősi ízes nyelvezettel mondott énekelt igazán világszínvonalú műsorukkal. A siker persze frenetikus volt, és mit tagadjuk még a férfiak szemében is ott csillogtak bizony, a meghatottság könnyei…Szívbéli örömmel adtuk át szerény ajándékainkat a kis szereplőinknek, akik a boldogságtól kipirult arccal nem győzték azt megköszönni! Egy kedves közös fotózkodást követően fájó szívvel vettünk búcsút kedves vendéglátóinktól, akik hosszasan integetve követték a lassan az út porába burkolózó buszunkat. Még egy kedves kötelességünknek is eleget kellett tennünk a néhány kilométerre lévő Frumószán ahol ismét átadhattuk az egyesületünk és a határokon átívelő szeretet adományait a meghatottságtól szólni alig tudó és könnyeivel küzdő kedves tanár házaspárnak, akik saját erejükből próbálják bővítgetni a tantermüket, a faluból egyre népesebb számban magyar nyelvet tanulni szerető, kis gyermeki közösség részére. A kedves találkozót követően Gyimes felé vettük az irányt, hol utunkat megszakítva, egy rövid körsétát tettünk. Az ezer éves határ nyomait keresve elidőztünk a szépen felújított legkeletibb őrháznál, és a bátrabbak még a Rákóczi vár romjait is megmászhatták. Sötétedéskor érkeztünk meg a festői szépségű Hidegség patakára ahol a kedves családi vendéglátóink már vártak a mennyei házias vacsorával. Másnap aztán folytatódott a kalandok sora, hiszen reggel a busznyi ember ( ki előröl, ki oldalról, ki hátulról ) lovas kocsira pattant, hogy vidáman nevetgélve, poroszkálva eljusson a Muhos pataki fürdőhöz, ahol harsány jókeddvel fogadott bennünket az ifjú házigazda. Nagy tetszést aratott a világ talán legrövidebb pohár köszöntője ( No…) hogy aztán mindenki kedve és igénye szerint sütkérezhessen, sétálgathasson a festői szépségű környéken, mindeközben az érdeklődőbbek az udvaron lévő kemencénél a házi kenyér sütésének fortélyait leshették el. A helyi finomságokkal megrakott hidegtál, a vidék kedvelt édessége a bálmos, és nem utolsó sorban az azon melegében tálalt pityókás kenyér bizony megtette hatását, így békés szunyókálással telt további utunk első szakasza. Egy kis buszos pihenő során még fejet hajtottunk Farkaslakán Tamási Áron sírjánál, hogy naplementekor elérkezzünk hosszú barangolásunk utolsó szálláshelyére Torockóra. Szerencsére még az utolsó napunk délelőttjén is jutott egy órácskánk arra, hogy sétát tegyünk az Europa Nostra díjas faluban, a szemet gyönyörködtető szépen karbantartott évszázados házak között, bekukkanthattunk a házak alatt lapuló, egykoron vasraktárként működő pincékbe, és pillantást vethettünk a település fölé magasodó, 1200 méter magas Székelykő tekintélyt parancsoló ormaira. A helyi kis néprajzi múzeumban tett látogatásunkat követően felkerekedtünk és utunkat a hazai tájak felé vettük, de azért sokunk örömére még egy kis túrát tehettünk a legenda szerint Szent László királyunk lába nyomán kettényílt Tordasi hasadékban, aztán menet közben még búcsút intve a Király hágó látképétől, kicsit csendesen, fáradtan, de megannyi élménnyel telve léptük át a történelmi határt…Irány Magyarország!