2017. november 22, szerda - Cecília napja
Keresés a honlapon:   OK
Skip Navigation LinksTúrabeszámoló
A Caminon jártam...
Publikálva: 2009. szeptember 2.
Gucsekné Márkus Brigitta
(Az alábbi képekre kattintva azok eredeti méretben is megtekinthetők.)
(A fenti fotók csak ízelítőül szolgálnak, a fotóalbum az alábbi linken tekinthető meg: Album)

A CAMINON JÁRTAM...

Végigjártam az El Caminot
Camino de Santiagot- a Szeretet útját


Hogyan kerültem oda ? Úgy három évvel ezelőtt hallottam először erről az útról. Volt háziorvosunk, dr. Gyöngyösi Ildikó élménybeszámolója keltette fel érdeklődésemet, aki pár
évvel ezelőtt végigjárta az út nagy részét. A későbbiekben, ha TV-ben, rádióban beszéd tárgya volt, érdeklődéssel hallgattam és egyre inkább csábított, vonzott az ismeretlen.

Mi volt ez? Egyrészt az a varázslat, ahogy meséltek róla azok akik már végig járták,
másrészt a távolság, az a 800 km , amit előttem gyalog már annyian megtettek. Kihívásnak éreztem. Ki akartam próbálni fizikai és lelki erőmet. Meg akartam győződni saját korlátaimról, be akartam bizonyítani magamnak, hogy meg tudom csinálni, képes vagyok rá.
Egy csodálatos és nagy kalandnak gondoltam.

Mi is ez az út? A keresztény világ nagy zarándok útjainak egyike a spanyolországi
Santiago de Compostelába vezető út. Én is ezt jártam végig: a Pireneusoktól vezet
Spanyolország északi részén át nyugat felé, Santiago de Compostela katedrálisáig. Szent
Jakab sírjához, aki Jeruzsálemből jött ide abból a célból, hogy a pogányok körében hírdesse
az igét. .Mivel nem járt nagy sikerrel, visszatérve Jeruzsálembe, lefejezték őt. Hívei viszszahozták tetemét Compostelába, ott lett eltemetve. Szent Jakab azóta is Spanyolország
védőszentje. Több, mint ezer éve járják ezt az utat a zarándokok.

Nagy hittel, elszántsággal és gyakorlati felkészüléssel én is nekivágtam a nagy útnak,
ami május 27-től július 01-ig tartott. Lábamon kényelmes túrabakancs, a hátamon egy l3 kg-os hátizsák - benne a legszükségesebb dolgokkal.
A kiindulóponthoz, a francia-spanyol határhoz repülővel kétszeri átszállással, majd
busszal és vonattal érkeztem. Mindez egy napot vett igénybe
A település neve St. Jean Pied de Port. Az itteni zarándokhivatalban kitöltöttek egy
zarándokútlevelet, ami végig az úton személyi igazolványként szolgált.

Másnap még csak pirkadt, amikor a világ minden részéről érkező zarándokok velem
együtt nekivágtunk a sárga nyíllal és Szent Jakab jelével, a fésüskagylóval jelzett útnak Mindenki a saját tempójával haladt és egy idő után már csak egymagában ment. Ez így volt az út végéig. Először a Pireneusokat kellett leküzdeni. Egy hágón át vezetett az út az első településre. Ez az útszakasz volt a zarándokút egyik legmeredekebb (l400 m szintkülönbség), de a leggyönyörűbb és leglátványosabb része. A fárasztó hegymenetet bőségesen kárpótolta
a Pireneusok fenséges panorámája.

Az út elkezdését sürgető érzés lecsillapodott. Egyedül voltam, csak én és a táj. Mindenre figyeltem. A lelkem könnyű volt. A rohanó mindennapjainkban annyi mindent nem
veszünk észre. Most és itt gyönyörűek voltak a felhők, az alattuk repkedő fakókeselyűk, a
hegyormon szaladgáló vadlovak. Az egyik hegyoldalon tehéncsorda, a másikon bárányok legeltek. Ameddig a szemem ellátott sokféle, ezerszínű árnyalatban pompázó vadvirágok, hegyi
liliom és írisz., bennem pedig teljes nyugalom. A természet minden rezzenése megfogott.
Csörgedező folyó, bükkfa erdő, mogyoróbokrok, és egyszer csak megérkeztem utam első zarándokszállására. Itt találkoztam először azzal a nagy szeretettel és tisztelettel, ami végig az
úton körülvette a zarándokszállásra érkező, megfáradt vándorokat. A szállások melletti templomokban mindennap misét tartottak a zarándokok tiszteletére, egyben áldásban is
részesítették őket. Minden alkalommal felolvasták, hogy ki melyik országból érkezett. Nagyon jó volt hallani a „Hungary” szót hiszen tudtam, itt és most általam lehetett megemlíteni országunkat.

A szállások 5, l0, 20 km-re vannak egymástól. Volt közöttük modern, de legtöbbjük ma is középkori épületekben, kolostorokban, templomokban, plébániákon vannak. A 4 ágyas hálóhelyiségtől a l00 ágyasig, az emeletes ágytól a matracokig. A legtöbb helyen volt melegvíz és konyha főzési lehetőséggel. Van ahol ingyen adtak vacsorát és reggelit is. Az út menti vendéglőkben elfogadható áron kínálnak zarándok menüt.

Árnyékos erdei úton mentem tovább, majd változott a táj. Kevés lett az árnyékot adó fa.
Kőgörgeteggel borított meredek lejtőn kellett leereszkedni, aztán megint fel és megint le.
A Nap tűzött, a hátizsák vágta a vállamat. A meleg nem zavart, a fizikai fájdalom ellen pedig
úgy védekeztem, hogy elképzeltem, a hátamon az egyik unokám van és ha letenném őt, baja
esnék. Egyszer csak elmúlt a fájdalom. Megint a tájra koncentrálhattam.

Később vörös talajú mezőn, szőlőstáblák és mandulás kertek mellett haladtam. A távolban hatalmas szélturbinák sorakoztak. Azután tölgyerdő és fenyvesek között mentem.
Az erdei ösvényekkel nem tudtam betelni. Folytattam utam. Órák óta sem előttem, sem utánam senki. Aztán távolból férfihangon zsoltáréneket hallottam, ami egyre közeledett. Ez abban a helyzetben és környezetben ez varázslatosnak tűnt. Egyszer csak papnövendékek kis
csapata ért utol. Egy darabig együtt haladtunk, még sokáig énekeltek. Csodálatos volt.
Többször előfordult, hogy az autópályával párhuzamosan vezetett a zarándokút. A két utat
elválasztó drótkerítésre fakéregből, ágakból készült keresztek százait helyezték A sajátomat én is odatűztem. A sok-sok kereszt között találtam olyat , amin nemzeti színű szalag volt.
Az út mentén rengeteg kőkereszt is található. A zarándokok gondolva valamire, kavicsokat
helyeznek köré.

A későbbi szakasz nagy része gyönyörűségesen széles földúton haladt, kies és lágyan
hullámzó gabonatáblák között. Pipacsmezők, vadvirágokon szálldogáló pillangók, pacsirták dala simogatta az ember lelkét. Fel sem tűnt , hogy tűz a Nap és alig találni árnyékot adó fát.
Azután megint fel kell készülni a felfelé kapaszkodásra. Amikor fogytán volt az erőm arra
gondoltam, hogy minden lépés közelebb visz a célhoz, ami egyszer felfelé tart, az utána lefelé is fog menni. Ugye milyen egyszerű?

Gyaloglásom során volt, akit beértem és volt, aki lehagyott. Sokszor órákon keresztül egyedül mentem. Egy csepp félelem sem volt bennem. Amilyen hatások érik az embert, amit
szóval el sem lehet mondani. Itt igazán érzed, hogy a természet része vagy. Kinyílik a lelked, eszedbe jut sok minden az eddigi életedből. Szállnak a gondolataid, s míg egyik lábad teszed
a másik után, azt veszed észre, hogy potyognak a könnyeid. Itt sirattam el újra a szüleimet.

Utam gyümölcsöskertek, magyal, tölgyerdő és citrusligetek között haladt tovább. Ezt követték újra a meredek emelkedők, meredek lejtők. Nagy kitartásra volt szükség. Hol az egyik térdem fájt, hol a másik, de egy percig sem jutott eszembe, hogy mit is keresek én itt,
hogy fel kéne adni. Az ilyen elcsigázott állapotban végtelennek tünt az út. Sokszor egy távoli harangszó segített. Csalogatott, mintha azt mondta volna gyere-gyere, már nincs sok hátra. Megnyugvással töltött el, hogy a bim-bam, ez a csodálatos zene egyre közelebbről hallatszik. Jó érzés volt a fák közül kilépve, vagy a hegytetőre felérve megpillantani a következő település templomtornyát. Előfordult, hogy az erős szél majdnem lefújt a hegyről. Éppen jól jött a hátizsákom nehezéknek. Míg a lejjebb, a sík területeken tűzött a nap, itt fenn fáztam, pulóvert, kendőt kellett felvenni. Lefelé menet a gördülő kövekre kellett nagyon figyelni. Volt, hogy az út eltünt a folyó medrében. A csordogáló vízből kiálló köveken lehetett csak lépkedni.

Utam mezei füvekkel és zanóttal benőtt köves hegyoldalon vezetett tovább. Úgy nézett
ki mint egy pompás sziklakert. Elértem egy alacsonyabb területet. Sokáig egy folyó mellett haladtam. Mindkét parton végig sárga liliomok virítottak.

Ahogy fogyott az út, egyre több zarándokkal lehetett találkozni, hiszen nem mindenki
ugyanonnan indult. Ha valaki ült az út szélén, a másik nem ment el úgy mellette, hogy ne
kérdezte volna meg, van-e valami gond, tud-e segíteni. Ez az egymáshoz való hozzáállás jellemezte végig az utat.

A táj megint változott. Az állattartás vált ismét jellemzővé. A keskeny ösvényen többször összefutottam tehéncsordával. Félre húzódni sem volt hely. Egyszer a teheneket hajtó néni - látva rémült tekintetem- nyugtatott, hogy nem kell félni, pedig a tehén hasa súrolta a hátamat.

Az utolsó szakaszt gyönyörű eukaliptusz és tölgyerdőn áthaladva kellett megtenni.
Három napig egyfolytában szakadt az eső, de az ember olyan eufórikus állapotban volt,
hogy az sem számított. Inkább élveztem a friss erdő illatát. Ezen a szakaszon már sokszor fájt a lábam, de tudtam erős vagyok, ha kell féllábon, a hátizsákomat a földön húzva is célba érek. Tudom, ez az erő hajtott mindenkit mást is végig az úton. Reggel alig vártuk az indulást. Napközben testünk és lelkünk mintha külön járt volna.
A napi 28-30 km megtétele után fáradtan, elcsigázva értünk be a szállásra.
Abban a pillanatban úgy éreztük, nincs tovább. Aztán előkerültek a különböző lábgyógyászati kellékek, amit szívesen felajánlottunk másoknak is. Egymás lábmasszőreivé
váltunk. Erőnk kezdett visszatérni. Szükség is volt rá, hiszen mosni kellett, be kellett vásárolni, és még a településen is szerettünk volna körül nézni. A közös vacsora szinte egy
kis szeánsz volt. Aztán elvonultunk aludni. Nem volt érdekes, hogy l00-an húzzuk a lóbört egy körletben. Láss csodát, még csak pirkadt, de mi már kipihenve, készen álltunk az indulásra. Nem számított, hogy fent vannak a térd- és bokavédők, gumiharisnyák. Láttam olyan zarándokokat is, akiknek mind a tíz ujja, a sarka, a talpa a vérhólyagok miatt be volt ragasztva, de ment. Hívta őt is az „Út”.

Végig menve az úton, nem csak a táj ejti rabul az embert, hanem a sok-sok település hangulata, amin áthalad. Érintettem majorokat, ahol már csak az állattartással foglalkozók élnek, egy-két család. Iható víz nincs. Az állatoknak a csörgedező patakokból, forrásokból nyerik a vizet. Voltak apró, kihalt falvak, vályogból épült düledező házakkal. Aminek csonka templomtornyain gólyák raktak fészkeket. Szinte csak az a család lakta, aki a zarándokszállást és a mellette lévő bárt működtette.
Az ott élő többi ember is itt tudta megvenni a legszükségesebb dolgokat. Sokszor tapasztaltam, hogy külön-külön kis furgonok hozták palackokban az ívóvizet, amit a házak ajtajába tettek le. A pékárút is így kapták meg. Mozgóárus hozta a gyümölcs- és zöldségféléket is. Sok olyan település is volt, ami a régmúltját őrízte- középkori templomokkal, kolostorokkal, macskaköves utakkal. Gyönyörű, többszáz éves hidakon
mentem keresztül. Jártam csodálatos nagyvárosokban, ahol múlt és jelen együtt volt.
Hatalmas katedrálisokat, várakat, palotákat, múzeumokat, szobrokat csodálhattam meg. Betekinthettem a modern városrészek nyüzsgő életébe. Bármerre is jártam, mindenhol a spanyolok barátságosságával, segítőkészségével találkoztam. Tisztelettel voltak a zarándokok iránt.

Mielőtt beértem volna Santiago de Compostelába, fel kellett gyalogolnom egy hegyre. A zarándokok erről a helyről pillantották meg először a katedrális tornyait.
Innen ered a hely neve: az öröm hegye. Boldog voltam. Habár alig tudtam már menni a lábfájásom miatt, sántikálva szaladtam lefelé. Egyszer csak beértem a városi forgalomba, majd a gyönyörű középkori óvárosba. A macskaköveken lépkedve elértem a katedrálishoz. A lépcsőjén térdre rogytam és csak sírtam-sírtam. Mit éreztem? Arra nincs szó, de talán egy: „Hála”. Az eufóriából ocsudva beléptem a katedrálisba. Odabent is nagy volt a zsúfoltság. Zarándokok és turisták sokasága várta a l2 órakor kezdődő, a tiszteletünkre tartandó misét. Mielőtt elkezdődött volna, végig csináltam a zarándokok idő koptatta rituáléját. Az apostolt átölelve hálát mondtam, hogy épségben megérkeztem, hogy az út végéig kitartott testi és lelki erőm.
A katedrálisban körülnézve nagyon sok ismeretlen ismerőssel találkoztam. Átöleltük
egymást, örültünk a másik sikerének. Aki ott volt, mindenki győzött. Igen: megcsináltuk. Nekem 30 nap alatt sikerült.

A mise után felkerestem a zarándokhivatalt, ahol a zarándokok útlevelét felmutatva_ amibe a településeken áthaladva sok-sok pecsétet szereztem igazolván azt, hogy ott jártam – elismerésként oklevelet állítottak ki részemre.
Santiago gyönyörű végpontja az útnak. A katedrálison kívül még számtalan műemlékkel
büszkélkedhet.

Még volt időm, így Santiagoból Finisterrébe, a világ végére is elmentem. Ez az egykor ismert világ utolsó pontja nyugaton, egy földnyelven, ahonnan már csak a Nap megy tovább, alábukva az óceán hullámaiban. Megfoghattam a 0 km követ. A zarándokoknak itt is van egy rituáléja. A világítótorony lábánál el kellett égetni valamit, amit az Úton magán viselt, vagy magával hozott. Én is így tettem. Utam végén nem volt más dolgom, mint ülni egy kősziklán az óceán partján és nézni, ahogy a Napot elnyeli a víz. A szeretteimre gondoltam. Értük fohászkodtam. Felejthetetlen élmény volt. Hálás vagyok a csodákért, amiben utam során részesülhettem.

Másoknak bíztatásként üzenem, amire az Út tanított:

Egy ezermérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik.
Bármit képes vagy megtenni, vagy álmodni azt, hogy képes vagy: kezdd el. A bátorság különleges erő, varázslat rejtőzik benne.


Kalandom véget ért. Hazafelé jövet még 2 napot töltöttem Madridban.


Itthon kis családom és rokonaim nagy-nagy szeretettel fogadtak. Nekik is hálásan köszönök mindent.

Mindenkinek, aki elolvasta beszámolómat:

Buen Camino!

Gucsekné Márkus Brigitta




2009. augusztus 31-én.